Senki sem tudta biztosra, hogy mikor és hogyan alakult ki. Volt, aki azt állította, hogy idők kezdete óta ott van, mások abban sem voltak biztosak, hogy tegnap óta nem vándorolt picit arrébb. A kérge olyan, mint a megszáradt festék: közelről hullámos, vékony rétegek borítják, és mindig lepattan egy pici, amikor valaki hozzáér.
Naplementefának nevezték. Aki nem hallotta a szóbeszédet, azt gondolhatta, hogy csak azért kapta ezt a nevet, mert mindig a sárga különböző árnyalataiban fürdő levelei szinte világítottak messziről.
De aki figyelmesen kérdezősködött a környék öregeitől, tudhatta, hogy ezek a levelek csak akkor pattannak ki a rügyből, ha valahol elhangzik egy naplementés ígéret.
Naplementés ígérethez nem feltétlenül kellett naplemente, elég volt egy pillanat, egy helyzet, amikor annyira szép, és már giccsbe hajlóan derűs volt minden, hogy az ember mindent megígért, mert elhitte, hogy ezt nem is ígéret, csak az egyértelmű kimondása, mintha a világ így működne magától, csak épp most vettek róla tudomást.
– Oda fogok erre figyelni ezentúl – mondta, és mindketten elhitték, nem volt a világon semmi magától értetődőbb, minthogy ezzel akkor már nem lesz dolguk. Csak meg kellett beszélni, mehet tovább minden.
Sokáig nem is került elő a téma, zajlottak a hétköznapok, az ígéret háttérbe húzódott, mint egy gyerek, aki azt hiszi, ha nem beszélnek róla, elfelejtik őt. Kalandok és akadályok egymásnak adva a kilincset, aztán ahogy ismét jött a helyzet, minden ígéret ellenére ugyanabban a gödörben találták magukat, és aki a naplementefa közelében volt, már hallotta is pattanni a levelet.
A rügy szétszakadt, a levél kitárult, és minden széle kapaszkodott el a szártól.
Ezek a levelek az ígéret fontosságától függően perzselték a fát: ha egy nagyon fontos és mély ígéretet szegtek meg, a levél szinte lángolt, percekig hallani lehetett a sercegést, míg ha egy olyan ígéretről volt szó, aminél igazából mindkét fél csak reménykedett, de nem annyira hitt a valóságtartalomban, akkor a levél ropogva, majdnem fagyosan nyílt ki.
Egymás után hajtotta ki a különböző hőmérsékletű leveleket, egyik jobban aranylott, mint a másik, sokszor már csokorban csüngtek a fénynyalábok.
De ahogy kipattantak a levelek, úgy időnként le is esett néhány: ahogy egy ígéret fontossága kezdett elhalványodni, a levél fénye kopott, majd a fa tövéből figyelte egykori szomszédait.
– Biztosan megbeszélték, és igazából nem is olyan fontos - mondta egy járókelő keresve a fát bámuló bácsi tekintetét.
– Vagy csak már nem hiszik el, hogy teljesülhet az ígéret - dörmögte a bajsza alatt a bácsi, és kelletlen félmosolyt erőltetett az arcára.
A fa eközben lassan reccsent egyet, de hogy egy új ígéret született-e vagy egy régi hullott le, azt egyikük sem tudta biztosan.
